2017. máj. 17.

Húsvirág #01

A nagyon megkésett első fejezet, melyben Gilgamesh kiharcolja magának az iraki „kirándulást”, ahol újfent találkozik egy régi ismerősével, bár a viszontlátás kezdetben nem jellemezhető a „szívélyes” szóval.


Phil Coulson értetlen arccal nézett fel a nőre, egész lényéből sütött az értetlenség.
–Miért ké-?– félbehagyta mondatát, ahogy a fotocellás ajtó kinyílt, és Fury lépett be rajta. A falhoz húzódott katonák szorosabban markolták meg fegyvereiket, míg a kutatók próbáltak észrevétlenül kisurranni. Gilgamesh-t megmosolyogtatta ez az apró komikum, vörös szemeiben gunyoros szikra villant.
–Ez engem is érdekelne, Miss– szűkítette össze szemét a feketébe öltözött igazgató, ahogy méterekkel az aranyhajú nő előtt megállt, hogy kényelmesen farkasszemet nézhessen vele.
–Mintha maga nem tudná, Nicholas. Varka alatt számos régészeti csoda-lelet található, mely egykor Uruk volt– vizsgálta körmét elmélyülten Gilgamesh, majd oldalt pillantott az igazgatóra.
–Mert nem is tudom– sziszegte dühödten a néger férfi. Gilgamesh csak nevetett rajta, ahogy lassan visszanyerte eredeti magasságát. Mélyet lélegezve közelebb lépett Fury-hoz, testtartásáról sütött a felsőbbrendű elégedettség.
–Vissza akarom szerezni a társamat, kit édesanyám és a többi isten rendelt el nekem.
–Az eposz szerint azért hozták létre, hogy elpusztítsa magát– vetette közbe Coulson, végre normális magasságban keresve a vörös szemeket. Azok metszőn végigmérték őt.
–Mégis, egyszerű halandóként tartottam magam ellene három napig!– csattant fel a nő, majd elcsendesülve folytatta:– Nem kizárt, hogy most is így lesz. Ezért csak egy gépet kérnék, ami elvisz oda, meg egy kézi vezérlésű jeladót, hogy értesíteni tudjam magukat. Akkor talán beszélhetünk erről az információról.
–Mégis mit képzel?!– csattant fel egy fiatal, barna, felkontyolt hajú nő. Hangja ugyan enyhén remegett, de fegyverét biztos kézzel tartotta. A kitűzőjén a Maria Hill név díszelgett. A nő alig lehetett több huszonötnél, arcvonásainak némelyike még mindig  gyermekien lágy volt.
–Ó, kedves Maria. Én nem képzelek semmit. Tudom, hogy ott temettem el Enkidut évezredekkel ezelőtt, s nem hagyom, hogy valami gyenge elméjű korcs halandó egy vitrinbe zárja a testét!– emelte meg hangját a szőke, arcvonásai eltorzultak a haragtól.
A két férfi, Fury és Coulson megdermedve figyelték, agyuk nem akarta felfogni, hogy mit hallottak. A testét?! De hisz van vagy négyezer éves a legenda, már csak por maradhatott belőle!
–Szóval adnak egy gépet és embert? Vagy oldjam meg magam, a maguk óvó és vigyázó tekintete nélkül?– fókuszált vissza újra az igazgatóra, amaz egy hosszú pillanatig csak tanulmányozta az emberbőrbe bújt démont. Majd aprót bólintott, s kezével először Phil, majd Maria felé intett.
–Holnap elkísérik magát Varkába, Miss. Coulson és Hill ügynök, kövessenek!– Sarkon fordult, s mögötte lobogó köpennyel elsietett valamerre.
Az ügynökök leeresztették fegyvereiket, ahogy elhagyták a helyet a megbízottak is, majd ketten előreléptek Gilgamesh felé. A nő felvont szemöldökkel figyelte tanácstalan toporgásukat, mintha nem tudtak volna belekezdeni mondandójukba.
–Kérek szállást és ételt– elégelte meg végül, s lezseren felpattant az asztalra. Testén egy gyors fénysugár szaladt át, s máris egy fehér ing és kígyóbőr mintás nadrág jelent meg rajta. Csupasz lábai ritmusosan csattantak a padlón, ahogy unottan nézelődni kezdett az üvegajtón túli nyüzsgő, mégis óvatos folyosóra.

Fury feszülten járkált fel-alá az irodája fala között, már amennyire a tengernyi mennyiségű papír és aktahalom engedte. Két, jelenleg az Államokban tartózkodó legjobb ügynöke pedig feszülten ácsorogva figyelték a hangtalan, alig látható belső őrjöngését. Bár Hill feszült vállai és ökölbe szorult kezeiről lerítt, hogy legszívesebben visszamenne az FI-laborba és lenyomna pár ciántablettát a pattogó, öntelt félisten torkán.
–Ez egy igen... kínos helyzet. Nem tetszik, hogy ez a Valaki patthelyzetben próbál minket tartani, de legalább ott van, ahol látjuk. Hill ügynök, maga fogja elvinni a nőt és Coulson ügynököt Valkába. Holnap reggel hétkor indulás. Még ma kiküldök pár beépített embert az európai kirendeltségünktől, hogy figyeljék meg a várost és környékét. Coulson-
–Uram, ha megbocsájt...–vetette közbe sietve Coulson, s kinézett a város éjszakai látképére.– Ő lehet, hogy tényleg Gilgamesh. Igaz, hogy a régészeti kilátások a háborús és a politikai helyzet miatt igen feszültek a Közel-Keleten, de a nő is megmondta: lehet, hogy megint összecsap azzal az Enkiduval. Tapasztaltuk, hogy milyen ereje van egy megkötözött istennek, és hiába öltük meg, harmadnapra feltámadt. Nem lenne tanácsos kiküldeni az embereinket oda.
–Coulson ügynök, ezzel mit akar mondani?– ráncolta rá mindkét fél a szemöldökét.
–Azt, hogy engedjünk neki. Aztán a leggyengébb pillanatában...
–Elkapjuk a torkánál fogva– suttogta maga elé Maria Hill, szemei izgalomtól csillogtak.

Másnap (az iraki idő szerint) délután értek Varka külvárosába, ahová lerakták a quinjetet. Hill és Coulson feszülten álltak meg a gép ajtajánál, s figyelték, ahogy a nő magára bűvölte aranyló páncélját, mely most teljesen másképp festett, mint mikor férfiként viselte. A mellvért eltűnt, helyette csupán egy fekete, hosszú ujjú haspólót viselt, a bordó palást pedig a dereka fölé rögzült a páncélhoz. A csizmája nőiesebb lett. A jobb karján alkarvédő csillogott, ahogy szórakozottan megmozgatta ujjait.
Gilgamesh vigyorogva rázta hátra szikrázóan szőke fürtjeit, s rálépett a lenyíló rámpára.
–Itt van– suttogta izgatottan, hangja megremegett az elfojtott feszültségtől. Coulson sietősen odanyújtott neki, egy apró jeladót, mielőtt a nő elszelelt volna.
–Tegye ezt a helyére, és amikor végzett, ezen keresztül jelezzen nekünk!– hadarta enyhe izgatottsággal, félelemmel a férfi. Ahogy a király hangosan, teli torokból felnevetett, mindkét ügynök cseppet összerezzent. Nem értették a hirtelen kitörést.
–Ugyan! A maguk dolga csupán annyi volt, hogy idehozzanak. A többit megoldom– Azzal a páncélos alak arany porrá foszlott a szemük előtt.
A faképnél hagyott páros vegyes érzelmekkel bámulta a nő hűlt helyét, majd egymásra pillantottak. Előbb Hill szólalt meg:
–Én mondtam, hogy rögtön meg kellett volna ölni.
–Érdekes lesz vele a SHIELD, ne morogjon miatta. Mi is a problémája vele, Hill ügynök?– sóhajtotta lemondóan a férfi, ahogy a barna kontyos nőt figyelte. Az csak összepréselte a száját, erősen gondolkozott a válaszon.
–Nem tudom biztosra... Lehet a viselkedése, a jelleme vagy a külseje. De biztos, hogy nem bízok benne. Jobb lenne, ha maga se tenné, Coulson– pillantott a szeme sarkából az idősebb férfira.
–Tudok vigyázni magamra, Hill ügynök – mosolygott a nőre. Az csak megforgatta szemeit és kimeredt a távolba. Minden olyan csöndes volt, a perzselő naptól hullámzó levegő is, mintha pár fokkal lehűlt volna, mióta a szőke istennő a homokos talajra rakta lábait.

Gilgamesh rettegő izgalommal követte a suttogás szerű megérzést, melyet szíve küldött neki. Úgy érezte magát, mint akkor, mikor először csókolt meg egy férfit: bűnösnek, mert valami rosszra készült, ezzel együtt boldognak is, hisz érezte a szabadság frissítően részegítő ízét. Csodálatos volt, az ismerős-ismeretlen helyen lépkednie, a feltárt leletek nem voltak olyan idősek, mint ő, de látta a saját lenyomatát az idő kerekén. A fal, melyet ő emeltetett. A templom, melyet ő rendelt el. És megfeketedett palotakövek, melyben meghalt... A szívét egy csontos, jéghideg kéz rántotta le a gyomrába, torkát mardosta a keserű epe.
–Miért voltam olyan idióta?– kérdezte önmagától keserűen.–Halj meg. Egyszerűen csak halj meg.
Nem foglalkozott többet ezzel, kényszerítette magát, hogy lépjen tovább, csak egy kicsit... Még két mérföld, egyre beljebb a kietlen tájba. A szíve tovább dübörgött, s ő éltető lélegzetet vett. Él és nem lesz egyedül. Visszahozza a társát ebbe az életbe.

Régen, mikor a gyilkosa utoljára járt a földön, megölte a Földet védelmező isteneket. Akkor éjjel az egész égbolt lángolt, s az enyhítő eső helyett fekete szurok hullott alá a semmiből. Gilgamesh pedig nézte az erkélyéről az alattvalói rémületét, aranyló haja szénfeketévé vált az „esőtől”. Aznap az édesanyja fájdalmas halálsikolyára ébredt, rémülettől fagyott tagokkal egy arctalan, névtelen férfi égető forróságú testéhez préselődve. Felkelt, s lenge ruhába csavarva magát, az istenek tanács termébe révedt. És nem emlékszik másra innentől kezdve, csak egy hatalmas, arany páncélt viselő, mindenlátó szemű néger férfira, ki a hatalmas asztal alá nyomta őt, hogy megvédje.
Talán az a férfi is meghalt akkor...

Hirtelen torpant meg, ahogy a vére egy hatalmas dobbanással elcsendesült. Elmerengő, félős mosolyt villantott le a földre.
–Rég láttalak, Enkidu. Hogy 's mint? Milyen érzés halottnak lenni?– mosolya éle keserű lett, s felemelte kezét.– Sajna vissza kell rángatni ide téged. Bocsáss meg...– Azzal Babilon kapui kitárult, s egy hatalmas, korlátolt robbanással lecsapott egy pöröly. Homok és föld repült az égbe több tíz méteres magasságba. A becsapódás helyén egy több méter mély kráter keletkezett sötétségbe vesző peremmel, azonban legalján valami narancs izzással fénylett, egy emberforma óriás kiszáradt teste feküdt a legalján a gödörnek.
Gilgamesh vére meglódult, tüdejében ragadt a levegő, és egyszerre akarta magához ölelni és távolról csodálni, félve attól, hogy egy rossz tréfa ez, egy távoli ábránd, vagy életet lehelni belé, s meglátni, hogy tényleg ő az, esetleg hagyni mostani állapotában —egy halott nem bánt meg senkit—, mégis... A következő pillanatban már kinyújtott lábai tartották meg centikkel a bűvös koporsó fölött, jobbjában pedig ott fénylett az Ea. Az erőtéren absztrakt minták rajzolódtak ki, hasonlóan a testén lévőkhöz, s Enkidu szíve fölött egy dobogó zár jelent meg: az ő ritmusára pulzált. Remegő kézzel illesztette a zárba a kulcsot, majd lassan, kínos odafigyeléssel fordította el, mire eltűnt a varázs. Csupán az állatias erő maradt, melyet lezárt, s a levegő után sípolva kapkodó Gilgamesh.
–És... Most mi legyen?– kérdezte magától, ahogy a fonnyadt öregemberre nézett le. Talán mégse olyan jó ötlet ez az egész...
Jellemző rám– korholta magát percek múlva, ahogy izzadó tenyerét a selymes palástba törölte.– Pont a célegyenesben elbizonytalanodni. Ha nem lennék, ki kéne találni, majd elfelejteni. A világ sokkal jobban járna nélküle-
Gondolatmenete megtorpant, ahogy eszébe villant egy pár napos esemény: tébolyult újjászületése, s a számtalan seb, amik közül egy-kettőnek még most is látszódik a helye. Minden tiszta vér volt, mintha csak elmélyedt volna a saját pillantásában. A vér, mely áramlásának ütemére dobbant az erőtér... Ösztönös mozdulattal csúsztatott egy tőrt a markába, pengéje körül szorosan ökölbe szorította kezét, mígnem bő áradat nem folyt le a kortalanul ősi arcra, ami mintha pillanatok alatt beszívta volna magába az életet, egyre élettel telibbé vált.
Ezzel együtemben pedig Gilgamesh felsikoltott, ahogy egy arany lánc köré fonódott, s felrántotta az égbe, idegesen kalimpált lábaival a levegőben.
–A francba!– feszítette meg magát, de a lánc nem engedett. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet...– gondolatainak örvénylése közt nem fogta fel, hogy a hatalmas férfitest, mintha zsinóron rángatnák, kikelt a nyughelyéről. Szemei elborult sárgán villantak meg a szemcsés sötétségben, s homloka felső részéből két hosszú, enyhén csavart szarv állt ki. Az egész teste dagadt az izmoktól, portól volt mocskos, mint ahogy hosszú, szőke haja is.
–Halj meg, Szörnyeteg– kút mély, morgáshoz hasonlatos hangja rezonált a levegővel. Gilgamesh szeme elkerekedett, íriszei összeszűkültek.
–Ne!– sikoltotta, mielőtt egy hatalmas ököl gyomron nem vágta. A láncok eltűntek, ő pedig érezte, hogy az elviselhetetlen nyomás a gyomrában összesűrűsödni tetszett, s port kavarva felszántotta a talajt, a városfal fogta fel valamelyest a lendületét. A törmelék közt oldalra fordulva véres epét köpött ki. Már kezdem érteni, hogy milyen érzés boksz-zsákként funkcionálni – kapkodott levegő után, de szíve rémült irama újfent meglendült: egy sötét árny takarta ki előle a napot, s a következő pillanatban némán kiáltott föl, ahogy egy lándzsa mélyedt belé, egy arasznyira a szívétől. S a hatalmas állatias lény a nyelét megragadva átlyukasztotta vállát. Por szállt fel, s a sekély kráterben zsengén visszhangzott a két isten zihálása.
A rémisztő mélységű sárga íriszből hiányzott az értelem apró szikrája, ahogy kirántva a nőből a lándzsát, megpördítette a feje fölött.
–Ugyan már, Enkidu– nevetett fel rekedt hangon a király, vörös szemeiben a félelem mellett pimasz kacérság villant.– Nem ölhetsz meg– köpte arcon az óriást elmélyülő hangon. Eszelős arckifejezéssel ragadta meg a bokáját, s kilökve magát a lába közül, talpra állt.–, mert én vagyok az életed értelme, drága barátom– nézett a kút mély szemekbe, ahogy csontjai borzalmas recsegéssel, inai pedig gépekhez hasonlatos sikolyokkal kezdtek el nőni. A túlvilági varázsnak hála ruhája lecserélődött. Arany hímzésű köpeny fonta át meztelen felsőtestét, a napfényben vakítóan villantak meg ugyancsak nemesfém vállvértjei, a dereka körül megmaradt a vörös palást, a páncélzat alsó része arany és kék volt, mely egészen a köldökéig felfutott. Teljes valójában nézett szembe Enkiduval, napszín tincsei örvénylettek körülötte, ahogy a forró szél feltámadt.–, egyikünk se élhet igazán a másik nélkül.
A fenevad felüvöltött, kongó sötétségű hangja végig visszhangzott a tájon:
–Megöllek!
–Hát gyere!– nevetett rá tébolyultan, fülbevalója csilingelve ütődött vállvértjének. A kapuk felnyíltak, s a kardok a levegőben fütyülve rontottak neki a felsejlő lánc-falnak, ami a bikaember előtt keletkezett. A nő ujjai megragadták a Mennyek kulcsának markolatát, s a káosz energiáját köré sűrítette.
Gyere... Gyere! Nem foglak kímélni– zihálta minden egyes szívdobbanással Gilgamesh, zavarodott gondolatai olyanok voltak, mint a saját farkába harapó kígyó, soha véget nem érő fájdalom. Szinte hálásan fogadta a gyomorszájába mélyedő öklöt, ami kipréselte belőle a maradék epét is, s újfent több száz métert repült.

Hill és Coulson ügynök jéggé dermedve hallgatták a kísérteties üvöltést, ami szinte a lelküket is kocsonyává változtatta. A táj halotti csöndjében visszhangot vert a semmiben, s szinte várták, hogy a térből kinyúljon egy óriási kéz, hogy elragadja őket. Mint a rémült kisegerek, lopott pillantást vetettek a másikra.
–Uram-
–Ez bizonyára Enkidu volt– segítette ki a megakadt nőt kikényszerített nyugodtsággal.
–Ezt sürgősen jelentenünk kell az igazgatónak– nyelt egyet kiszáradó torokkal, nézve a felszálló porcsíkot, ami mintha egyre közelebb ért volna hozzájuk minden egyes gyomorforgató reccsenéssel, mely a vidéken kelt. Már látták a két alakot, Gilgamesh-t könnyű volt észrevenni a páncélja miatt. De a másik...
Ez nem lehetséges– még a vér is meghűlt Coulson ereiben, ahogy eddig hunyorgó szemei teáscsésze méretűre tágultak.
Az- azok szarvak ott?!– rekedt Hill-ben a levegő, ahogy a feletteséhez hasonló grimaszt produkált. Az óriási nő mellett pár nap leforgása alatt már megszokták a véletlenszerű —és állandó— meztelenséget, így csak a szőke férfi homlokából kimeredő két szarv ragadta meg a figyelmüket, s az, hogy milyen nyers könnyedséggel —mint ahogy egy gyerek fog a kezében először kardot— rombolja le Uruk feltárt maradványait, hogy úgy ütlegeli Gilgamesh-t, mint egy kelletlen rongybabát.
–Igaza van, értesítse rögtön az igazgatót– Coulson a pisztolyára markolva visszahátrált Hill-el együtt a quinjetre, Hill már hadarva számolt be a jelenlegi helyzetről Fury-nak. Coulson enyhén remegő gyomorral üzemelte be a gépet, szemei minduntalan rápillantottak a külső kamerákra, melyekben egyre jobban kirajzolódott a porfelhőbe burkolózott csata, ahogy Gilgamesh magára találva, őrjítően vicsorogva lendült neki a nála három hüvelykkel nagyobb Enkidunak. Markában egy eddig sose látott kard pihent, körülötte megfeketedett a homok, s a levegő is izzadt, ahogy megsuhintotta. Enkidu puszta kézzel, vagy éppen láncokkal és lándzsával támadt vissza, hirtelen mozdulatai követhetetlenné tették.
A motorok épp abban a pillanatban zúgtak fel, ahogy Gilgamesh pár méterre tőlük a földbe csapódott. A lökéshullám megbillentette a quinjetet, az egész fülsértő vijjogásba kezdett. Két kézzel markolt a kormányra, fülében Hill kiáltásával és a bikaember üvöltésével.

–Az isten nyilába!– hörögte a nő, s talpra ugrott. Nem emlékezett rá, hogy Enkidu bő négyezer éve is ilyen korlátlan erővel rendelkezett volna, vagy ennyire eszetlen lett volna. Felemelte balját, mire markában feltűnt egy hatalmas kard. Jobbjában a másiknál sokkal kisebb Ea vibrált az energiától, szinte skandálta Gil fülébe, „Pusztíts! Használj! Mondd ki! MONDD KI!”, de nem volt annyira őrült, hogy az emberek jelenlétében kiejtse a varázsszót, és Enkidut se akarta megölni, túl fontos a számára. Mégse tűntette el a kardot, ujjai már így is bizseregtek egy még pusztítóbb fegyver után. Ellökte magát a talajtól, vigyora már-már szétrepesztette arcát, ahogy egy könnyednek tetsző csapással levágott a torz alakra.
„Halj meg”– hangzott el megint.
Jól mondta az a patkány Potter, az idő megszépíti az emlékeket– hümmögött, s szenvtelen arccal nézte, ahogy Enkidu őrjöngve a földre csap, de tekintete minduntalan az egyre hangosabban szirénázó, zúgó gépre téved. Alig emelkedett el a földtől, imbolygott. Újra meghallotta fülében a dobbanást, s a világ lelassult.
A gép orra szembefordult vele, látta, ahogy Coulson összeszorított fogakkal markolja a kormánybotot, tekintete összekapcsolódott az övével, az a kétségbe esett kékség... S Enkidu a zajtól megzavarodva elrugaszkodott. Gil kitágult szemekkel nyújtotta ki kezét, tudva, hogy nem tud elég gyorsan teleportálni, kell más megoldás. Kell lennie egy egérútnak, nem akarja, hogy az a két idegesítő, mégis kedvelhető féreg a legjobb barátja keze által haljon meg!

A robbanás erejétől hátratántorodott, vértől és portól mocskos arca elé kapta kezeit, hogy a repkedő repeszek ne vakítsák meg. Egy pillanatra megsüketült, füleiben sípolt a nyomás, s vigasztalta a tudat, hogy ennyit tudott tenni.
Köhögve fordult a hátára, megérezve a nyakán azt a nehéz lélegzetet, melyet eddig csatalovaktól hallott.
–Megöllek– hörögte újfent a bikaember, pofájáról habzó nyálcsík indult meg.–, megöllek téged is!
–Csak engem tudsz megölni, te világok idiótája– suttogta Gil. Arcán egy rég látott, ritka mosoly terült el— utoljára a halála előtti időkben mosolygott így. Remegő ujjakkal felnyúlt, s végigsimított a torz arcvonásokon.
Enkidu légzése lelassult, mint aki békére lelt a háborgó tenger hullámai közt egy kis szigeten. Sárga írisze még mindig egy vadállatéhoz hasonlított, csupán vonásai simultak ki egy csöppet. Lassan, fokozatosan hajolt le a nő arcához, aki —hihetetlen, de már-már kedvesen nézett fel rá azokkal a vörös szemekkel.
...
A nyakába temette arcát, karjait gyengéden fonta a nő köré, s belélegezte fémes nárcisz illatát, érezvén rajta a csatakos félelmet, s a ragyogó, szúrós megkönnyebbülést.
...

A csontok és inak újra visszanyerték emberi formájukat, ahogy a lassú, vigasztaló ölelés megszakadt. Összetámasztották a homlokukat, egymásra lélegeztek.
–Sajnálom– törte meg a csendet Enkidu, arannyá mélyült tekintete csordultig telt emlékekkel és megbánással. Gilgamesh nyugtatóan susogva kezdte el simogatni a hátát, ahogy a férfi vállai megremegtek a zokogástól.–Gil, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem tudtam!– hüppögte reményvesztetten, s magához szorította a hozzá képest apró nőt.
–Ugyan, Enkidu, mit kellene megbocsájtanom?– kérdezte halkan.
–Bá- bántottalak téged. Megint. És- és-...– Nem merte folytatni.
–Ne aggódj. Csak a gépet pusztítottad el– paskolta meg egy cseppet nekividámodva a szőke hajkoronát Gilgamesh. Enkidu felrántotta fejét, kitágult, vörösre bőgött szemekkel meredt az alatta somolygó nőre.
–Mi?
–Mondom csak a-
–Nem, azt hallottam– fintorgott a nőre.–Akkor kérdem másként: hol vannak a szolgáid?
–Sajna nem a szolgáim– biggyesztette le az ajkát a király.
–Gil...– vészjóslóan ejtve a szót, feltápászkodott a porból, magával rántva a társát is.
–Öhm... Tudom, hogy elvileg nem lehetséges, de... Babilon Kapui?
–Mondtam már, hogy egy idióta perszóna vagy?– pislogott le rá lesúlytóan Enkidu.
–Hé!– csapott a vállára felháborodottan a sértett Gil, majd fintorogva intett egyet.
A két ügynök nekisápadva puffant a porba. Kitágult szemekkel meredtek a két szőkére, akik hasonlóan értelmes arccal meredtek rájuk vissza.
–Öhm... Enkidu, ők itt Maria Hill és Phil Coulson– mutatta be őket sután, majd zavartan toporgott egy kicsit. A magas férfi tétován biccentett egyet, míg az ügynököktől a félelemtől és a döbbenettől megnémulva csak egy bólintásnak is beillő rándulást produkáltak. Enkidu hiába volt már emberibb külsejű, így is két méter magas volt. Gilgamesh mellette csupán a nyakáig ért, hiába volt bő száznyolcvan centi magas, s alkatra is elveszett a kétajtós szekrény mellett.
–Igazán furcsa ismerősöket szereztél, Gil– pillantott sandán társára a férfi. Kezdte feszélyezni a csend, s a tombolásakor is érzett elmúlás már-már fojtogatta. Körülnézett egy pillanatra, s rögtön két kézzel kellett magánál tartania az idegeit. Uruk... A drága, szeretett városa eltűnt, helyette csupán idő-ette romok, s azok maradványai, melyek közül csak a városfalat és a templom megmaradt féloszlopait vélte felismerni. A sivatag már párszáz méterre volt csak az Eufrátesz mocskos vizétől, s az a hatalmas fém-madár... A két szolga és Gil ruhája... És mégis milyen nyelven beszélnek? Miért érti meg? Miért tud ő is ezen a furcsa, dallamtalan nyelven szólni?
–Mi történt?– kérdezte sápadtan, rekedtes hangon. A király azonnal mellette volt, kezei közé fogta az arcát, s lehúzta nagához, hogy újfent összetámaszthassa homlokukat, miközben megnyugtató igéget mormolt neki az anyanyelvükön.
–Ne, sh~, nyugodj meg! Csak rám figyelj, En!– hadarta sietve, ahogy Enkidu teste lázas forróságúvá vált keze alatt. Fogta a férfit, ahogy az térde ereszkedett előtte, azonban tekintete már a megacélozódott égkéket tartotta.– Mielőbb jussunk haza, hideg az éjszaka Varkában.
–De a quinjet...– motyogta még mindig letaglózva Maria, majd segélykérően felnézett az istennőre. Az megfáradtan rámosolygott, ahogy megsimogatta a sápadt Enkidu feje búbját.
–Maguk tényleg nem vesznek eléggé komolyan engem. Már tegnap is mondtam, hogy a kényelem miatt kértem fuvart, meg tudtam volna oldani magam is– egy pillanatra a magasba emelte kezét, majd ahogy megérezte azt az ismerős, nehéz súlyt csontjaiban, melyet Babilon kapui adtak, sebesen rántott egyet, gondolatai sebes árama csak egy meder volt ahhoz képest, hogy milyen sok mágia volt a világban, s ő tudta használni azokat, ő maga volt egyszerre a generátor és a földelés. Egy szempillantás volt az egész, s mind a négyen egy untig ismert hajó fedélzetén ültek. Vagyis csak Gilgamesh számára volt ismert az égi bárka, mely —minő meglepő— arany borítású volt.
Coulson összeszűkült szemekkel mérte végig az istennőt, aki kissé zavartan, mégis büszkén simította meg a pilótafülke külső üvegét.
–Tíz éve keressük ezt az azonosítatlan repülőt. Ne mondja, hogy ez is maga volt...– halkult el vészesen a hangja Philnek. A nő csak ránevetett, arca kissé kivörösödött.
–Akkor nem mondom– vonta meg a vállát, majd inkább Enkidu vállát megrázva magára vonta az isten figyelmét.–Hé, En– suttogta a fülébe, ahogy óvatosan a fedélzeti nyílás felé lépett. Enkidu torka reszelős volt, szája mintha összetapadt volna. A sokk még mindig fölötte lengedte Damoklész kardját, ereje egy ismerős húzással kezdte elhagyni testét, szép lassan, mint ahogy egy virág szárad el a klórozott vízben, csupán halk nyöszörgésre futotta. –Gyere, menjünk le– húzta fel remegő lábaira a nő, s szíve szerint tiltakozott volna, de nem ment.

Elől ment, vánszorgott a két isten, mögöttük pedig Hill és Coulson lépkedett. Ahogy beléptek a folyosóra, bezáródott a hátuk mögött egy ajtó. Hiába mondta a tudatuk, hogy nem lehetséges, mégis napfény melengette bőrüket, s az arany falak helyett márvány oszlopok vették körül őket, melyeken egzotikus, rég kipusztult futónövény kígyózott fel. Az oszlopokon túl egy nyüzsgő város látképe nyújtózott, a távolban hegyek magasodtak.
–Üdvözlöm önöket Urukban, sok évezreddel ezelőtt– tekintett hátra somolyogva Gilgamesh, a vörös szempár ravaszan villant rájuk.
–Már lassan semmin se fogok meglepődni– motyogta lenyűgözötten Maria, ahogy tekintete a csodálattól tágra nyílva szinte elnyelte a tájat, mely elé tárult. Ahogy egyre közelebb értek egy hatalmas teraszhoz, egyre gyorsabban lépkedett, mígnem lehagyta útitársait, s a hatalmas tér egyik kiszögelléséhez sietett. Lágy szél járta át, s a levegő semmihez sem fogható tisztaságú, lélekemelő volt, mikor mély lélegzetet vett.
–Tetszik, nemde?– kérdezte hirtelen a szőke istennő. Már lerakta Enkidut egy árnyékos lugas mellé, mely a minimalista stílusú trón mögött húzódott, s Phil Coulsonnal is túlesett a szemmel verésen. Nyugodtan támasztotta a korlátot, vérvörös tekintete szeretetteljesen siklott végig az élethű illúzión. Egy arany villanás volt az egész, s Gilgamesh alakja egy furcsa, selymes anyagba burkolózott. Maria felhúzott szemöldökkel pillantott rá.
–Ez volt a koromban az elfogadott viselet– felelt Gilgamesh készségesen a ki nem mondott kérdésre.–, kaunasznak nevezik.
–Hm– bólintott egyet megnyugodva, majd tekintete visszatalált a mesés tájra. Nemsokára Phil is melléjük lépett, nyugodtan támaszkodott neki a korlátnak, arcára egy pillanatra kiült a morózus fáradtság.
–Enkidu? Alszik?– kérdezte szinte rögtön Gil, nem mert őmaga megbizonyosodni az isten hogylétéről.
–Minden tekintetben kimerült– válaszolta cseppet bosszúsan az ügynök.– Lenne szíves végre normálisan elmesélni, hogy mi történik épp?
–Mert melyik részére lenne kíváncsi?– mordult hasonló hangnemben az istennő.
–Arra, hogy miért él maga egyáltalán.
–Ez egy nagyon vicces történet– Phil élesen beszívta a levegőt, mire Hill észrevétlenül oldalba könyökölte.
–Komolyan kérdezzük– vetette közbe az ügynöknő is, miközben a szőke felé fordult egész testével.
–Csak most élek igazán. Mielőtt megöltem azt a Potter kölyköt, csak egy mások életerején élősködő létforma voltam, akit egy szerződéssel láncoltak meg– hirtelen felnevetett, de a hangba az egész táj megrezdült, mintha a talajból sötét köd kezdett volna felszivárogni. Keserű csodálattól nyíltak el a karmazsin íriszek.–Azt hittem, hogy megszűnök létezni... Mint Szolga, másokon függtem, ritkán tudtam kötetlenül szórakozni.
–Szolga?– szúrta közbe halkan Maria. Gilgamesh tekintete zaklatottan rávillant.
–Azokat az embereket, akik valamilyen szinten jelentősnek tekintettek a korukban, haláluk pillanatában megfosztanak a lelküktől, s egy rémálomba zárnak be. Egy olyan rémálomba, ahol minden egyes kibaszott sorscsapást újra és újra át kell élni!– zihálta fojtott dühvel. Ököllel a márvány korlátra vágott, melyen erre vékony repedés indult meg.– Aztán pár idióta, magát mágusnak képzelő korcs fogja magát, s a nagyobb hatalom elérése miatt előhív minket. Megpróbálnak egy kínzó szertartás alatt átitatni minket az erejükkel, s ha ez sikerül, egy örökösödési szerződést írnak a vérünkből.
Maria Hill megrettenve hátrébb lépett, nem akart hinni a fülének. Több minden nem tetszett neki ezzel az egésszel kapcsolatban, s most kivételesen nem volt az okok között a Gilgamesh iránt érzett gyűlölete. Coulson mellette bölcsen hallgatott, emlékezetébe véste a hallottakat.
–És nem az van, hogy normális, esetleg tisztelt tagjának tekintenek a családban, hanem félnek, gyűlölnek! Örülnének, hogy egyáltalán életben hagytam őket!– jajgatott sivár tekintettel, magát ölelve az istennő.– Elzárnak egy dohos pincébe, alantas ölebnek vagy éppen hímringyónak használnak és-
Csatt. Coulson egy józanítónak szánt pofonnal rángatta ki a nőt a sokkos transzból, mikor már látta rajta elhatalmasodni. Gilgamesh vett egy mély lélegzetet, de a tekintete, amit a kék szemű ügynökre vetett, egyáltalán nem tükrözött semmiféle hálát, szinte karóba döfte vele a férfit.
–Heh– húzta gúnyos félmosolyra száját, ahogy tudata visszatalált önmagához. –Annyi a lényeg, hogy úgy a tizenötödik század elején szólítottak vissza először. Hála a jó égnek, nem sikerült leláncolnia annak a paranoid hercegnek...– morogta az orra alatt Gil, tekintete zavaros emlékekbe mélyedt.
–Milyen herceg?– rántotta ki gondolataiból Coulson érdeklődve a nőt.
–Azt hiszem valamilyen Stafford. Akkoriban még csak gróf volt, pár évtizede néztem utána, hogy úgy az ezernégyszáznegyvenes évek közepén megkapta a buckinghami hercegi címet...– simított végig elmélyülten a friss repedésen.–Na, ez lényegtelen! Aztán a tizenhatodik század közepén Guise-nek sikerült megkötnie, s egy vérengzéssel kirobbantott egy gyönyörű vallásháborút pár éven belül. Azt hiszem úgy hívták, hogy a wassy-i mészárlás– pillantott el a gomolygó messzeségbe, a meleg napsütés immár távoli álomnak tűnt csak.– Itt ragadtam, a Guise család volt az első, amelyik megkötött, nekik volt a legkegyetlenebb keze. Egy kibaszott tömlöcben kellett sínylődnöm évtizedekig! Aztán mikor kijelölt örökös nélkül meghalt Henrik, visszakerültem abba a világba,  majd úgy az ezerhétszázas években Oroszországba kerültem, egy nevesincs kuruzsló kötött meg Szibériában, majd túladott rajtam és a cári udvarba kerültem. Azok valamennyire szép idők voltak, szerettem a Koca mellett lenni... Vagyis II. Nagy Katalin mellett– forgatta meg szemeit az értetlen pislantásokra.– Pár évtizedet eltöltöttem a Romanovoknál, aztán átadtak Amerikába egy szerb kereskedő családnak. Azóta a Potterekkel voltam– vigyorodott el haloványan a nő, kegyetlen élű mosolya kés élességű volt.– Szerették a csótányokat...– Mosolya ellenéri mégis sivár, kísértet járta volt a tekintete és a hangja, mintha csak egy porcelánbaba beszélt volna. Hirtelen kapta a fejét a SHIELD ügynökök felé, vicsorogva sziszegett rájuk:
–Nem engedem többé! Soha többet nem leszek megkötve!– lépett a kék szemű férfi elé fenyegetően, torz vonásai fékezhetetlen haragot tükröztek.–Érti, Coulson?!– ragadta meg a sötétkék nyakkendőt, majd közelebb rántotta magához a férfit. Az a torkára kúszó páni félelemtől nehézkesen nyelt egyet, majd, mivel nem érezte magát képesnek szavak formázására, csak bólintott egy aprót. Hill pár lépéssel mögöttük csak átkarolta magát, nem érezte magát képesnek a harciaskodásra. Ez a nő... Felforgatta ezzel a pár perces mesével a szilárd hitét, a történelem apró csavarjai, melyet ez az átkos istennő hozott létre... Miért léteznek ilyen teremtmények?– tekintett hátra a válla felett abba az irányba, ahol érzései szerint Enkidunak kellett pihennie.

Az időeltolódás gyönyörűségét megtapasztalva délután kettő óra körül érkeztek Washingtonba, a Heaven térre. Gilgamesh kacér vigyorral az ajkain tette le a gépet, melynek az út során már számos tekintetet magára kellett volna vonzania, mégis fölösleges bámészkodók nélkül tette le az arany fémmadarat. Phil tartózkodóan végigmérte a viszonylag éber isten-párost, mellette Hill karikás szemekkel meredt az üvegépületre, szája egy félreérthetetlen szót formált, amit a másik ügynök is vágyott:
–Ágy...
Enkidu zavartan nevetett a holtfáradt nőn, s bár nem nézett ki fáradtnak, az ő feje is néha előre bicsaklott az utóbbi fél órában. Miután a férfi felébredt, a szőke nő kicsit nekividámodva elkapta a karját és valamilyen „tudat-helyreállító” hókuszpókusszal „újfent összekapcsolta a tudatukat”. Ami első hallásra eléggé bizarrnak tűnt, mégis lehiggasztotta a két szőkét: Enkidu bár minduntalan megrezzent, ahogy megpillantotta őket, nem kapott hirtelen pánikrohamokat, és Gilgamesh-nek sem voltak már fél napja spontán dühkitörései. Vészesen egyhangú volt a hazaút, amit a csarnokban ülve töltöttek. Gilgamesh csettintett egyet, mire talpuk alól eltűnt a gép, azonban mielőtt leestek volna, egy láthatatlan erő megtartotta őket, szép fokozatosan ereszkedtek le a szilárd talajra. Phil bólintott egyet az egymásba karoló szőkéknek búcsúzásként, majd Hill-t maga után húzva elindult az épületbe, hogy jelentést tegyen az igazgatónak.
Már kezdett gyanús lenni neki, hogy ennyire megbámulják őket az ügynökök, s egy gondterhes előérzet mardosta, ahogy egyik gyakornoka örömteljes visításban tört ki, amint meglátta őt. Hill-t nem köszöntötték ilyen lelkesen, de a barna hajú nőnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel törődjön. A liftbe beszállva már épp azt fontolgatta, hogy nekiáll lelőni minden egyes hangoskodó embert, de annyi erőt se érzett tagjaiban, hogy a légzésen és az álláson kívül bármi mást tegyen. A legfelső szintre érve csak biccentettek a meglepett őröknek, majd Fury irodájának ajtaján kopogás után benyitottak a helyiségbe.
A lakkozott ajtó mögött káosz uralta az irodát, az asztal alig látszódott ki a rajta tornyosuló papír tornyoktól, s mögötte ott ült egy kényelmesnek tűnő bőrszékben a néger igazgató, gondterhelt arccal meredve maga elé, miközben jobbjában egy üveg aranyló whisky-t  forgatott, mely már erősen megfogyatkozott. Szeme egy pillanatra a belépő ügynökeire tapadt, majd szabad kezébe temette arcát.
–Remek, már képzelődöm is...– motyogta félhangosan, lemondó hanggal. Hill és Coulson egy pillanatra megütközve meredtek az italozó férfira, végül Maria törte meg az egyre kínosabb csöndet.
–Igazgató úr... Nem haltunk meg– fűzte össze ujjait a háta mögött zavartan a kásás hangú nő. Pár másodperc csönd...
–Jelentést!– nyögte el magát szenvedve Fury, s valami olyasmit motyogott az orra alatt, ami gyanúsan hasonlított az „Ez is szép álom volt...”-ra. A szót mégis Coulson ragadta magához, s megfáradt agysejtjeit erőltetve belekezdett az események tömör ismertetésébe, Gilgamesh és Enkidu őrjöngő harcába és a nő rövid meséjébe. Fury, ugyan eléggé szokatlan volt tőle, de nyugodtan hallgatta az ügynökét, néha-néha belekortyolt a whisky-be, egy szót sem szólt egész végig, végül pár papír köteget nyújtott oda a férfinak.
–Írásban is kérnem. A másik példány szóljon a Gilgamesh-ről megtudott dolgokról!– pillantott a kék szemekbe, majd intett egyet elbocsájtásul. A két ügynök bólintott egyet búcsúzásként, majd egyszerűen kifordultak az ajtón, kezeik között egy-egy köteg papírral.
–Én írom Gilgamesh történetét!– szólalt meg hirtelen Phil, amint szeme sarkából meglátta, hogy Hill is szólásra nyitotta a száját. A nő bosszúsan fújt egyet, fintora reményvesztett volt.
–Persze, a nehezebbet mindig a másikra hagyod...– morogta halkan a barna hajú nő, mire a férfi rámosolygott.
–Cserébe majd elhívom valamikor kávézni, megfelel?
–Inkább vigyen egy flancos étterembe a szabadnapján, rendben?– kúszott ördögi vigyor a nő ajkaira, szeme mohón csillant fel. A férfi cseppet elsápadt, hallott már rémtörténeteket a nő pénzlehúzó képességéről a kantinban eleget, de azért kényszeredetten bólintott egyet.
Ahogy a páros befordult a sarkon, megpillantották az idegesen vicsorgó Gilgamesh-t, aki mögött ott toporgott a feszélyezett Enkidu. A magas nő éppen pár rémült junior ügynökkel pörölt hevesen, a szóáradatból kihallatszódott, hogy „Már pedig az lesz, amit én akarok, férgek!” és „Ne érj hozzám, különben levágom a mocskos kezed!” meg „Engedjetek át, nem kell semmit lejelentenem Nicholasnak!” és a többi. Hill keserűen elmosolyodott, szemei mégis kárörvendően villantak Coulson felé.
–Sok szerencsét, Coulson!– szólt még oda, majd gyorsan elsietett az ellenkező irányba. A kék szemű férfi keserűen sóhajtott egyet, ahogy az ókori párost nézte, eszébe jutott, hogy milyen megpróbáltató óráknak néz elébe, ha ma akarja kifaggatni őket a nagyon távoli, a távoli és a jelen időkről. Számításba véve ezt az egészet és a megírandó jelentést... Inkább elnapolta, lassan harminc órája talpon van kevés alvással, nem neki való ez a megfeszített tempó, már harmincöt is elmúlt!
Így hát észrevétlenül lefordult a folyosóról, hogy egy kis kerülőt téve a szolgálati mini-lakása jóleső magányába vonuljon. Néha egy hangyaszorgalmú ügynök is elhalaszthatja a munkát, nem fog összedőlni tőle a világ!

Nincsenek megjegyzések :